- Idén ünneplitek a 25 éves jubileumotokat. Ez a jubileum mennyiben teszi számotokra mássá a zenekart és a bandát körülvevő atmoszférát, változtat-e valamit? Hogyan ünnepeltek, van-e valami plusz?
- Sziasztok, üdvözlet mindenkinek! Először is megköszönöm immáron ma este is - mint ezen a nyáron minden előadáson - a Jóistennek azt, hogy lehetünk, létezhetünk, játszhatunk, és ebben a formában élhetem az életem, vagyis az Edda művek énekese és szövegírója lehetek. Én azt hiszem, hogy ez az este is az élő zene, az élő rockzene ünnepe lesz, mert számomra minden este az, már csak amiatt is, hogy Európa négy legjobb rockzenészével játszhatok együtt, és ez óriási élmény. A huszonöt évről pedig csak annyit, hogy szerintem a kor nem érdem, csak állapot, mivel én találkoztam már aggastyánnak tűnő húsz-huszonkét éves sráccal, lánnyal, és urambocsá´ elég gügye nyolcvan vagy száz éves emberrel is. Azért azt elmondhatom, hogy a mi esetünkben sikerült ezt az időszakot tartalommal kitölteni, ha mással nem, akkor nagylemezekkel, amiből huszonhét darab van jelenleg a birtokunkban, és én már sutyiban írogatom a következőt. (nevetés) Épp ma beszélgettem a srácokkal arról, hogy hány új nótám van már, hogy hol jár az agyam, és ezen a nyáron mi nyolcvanvalahány előadást játszottunk, tehát fergeteges formában vagyunk, ami remélem, ma este is érződni fog. Szeretünk és tudunk zenélni, ami azt jelenti, hogy bármelyik dal címét ha felkiabálják, és úgy érzem, hogy az éppen odaillene, akkor meg tudom állítani a bulit, el tudjuk játszani. Ez a pillanat varázsa a rockzenében, és ezt csak azért mondom el, mert ma a média simlis világában az ilyesmi nem divat, de mi szeretünk és tudunk játszani.

- Az idén is jártatok már Szlovákiában, minek köszönhetjük, hogy mostanában ilyen gyakran látogattok hozzánk?
- A lelkes szervezőknek, mivel ez nem rajtam múlik. Én oda megyek, ahova hívnak, meg ahova a menedzsmentünk elintézi, itt a diákok hozták létre a ma esti varázslatot, ezért aztán rendesen odapakolunk majd! (nevetés) Ez azt jelenti, hogy nincs időhöz kötve semmi, én imádok zenélni, és köszönöm a Jóistennek, hogy ma este itt felléphetek ezen a színpadon, mert ahonnan én indultam, ott állig ért a szegénység, úgyhogy minden buli egy öröm, egy ünnep, pláne ebben a vad világban, ami kint recseg-ropog, én pedig tehetem úgy a dolgom, hogy éppen nem kerékbilincset kell felraknom egy autóra, hanem zenélek, és mosolyt meg örömet szerezhetek. Talán így is lehetne a világ sorsát intézni, de jelenleg a világ vezetői, a politikusok nem efelé tendálnak, meg hát a pénz diktatúrája sem efelé tolja a világ szekerét.

- A kerékbilincset netán azért említetted, mert ma este picit meggyűlt a dolgotok a pozsonyi rendőrséggel?
- A rendőrséggel remélem nem, két ember volt csupán, de én rájuk sem haragszom, gondolom, tették a dolgukat, éppen ott állt az autó... Ugyan az volt kiírva, hogy 16 órától már oda lehet állni, de szerintük meg nem lehetett, de ezzel nem sokat pepecseltünk, mert aránylag gyorsan megoldottuk a problémát. Nincs nekem semmi bajom senkivel, ha békénhagynak.

- Először jársz Pozsonyban, vagy voltál már itt?
- Voltam már itt, persze, jó néhány évvel ezelőtt. Az egy extra dolog volt, mert a Dáridóval jártam erre, és csak később tudtam meg, hogy a száztagú cigányzenekar is ott lesz, de az volt a furcsaság, hogy a színpadra csak hatvan zenész fért fel, a többiek meg oldalt, a hangfalak, és a színpadok alatt húzták, de becsületesen muzsikáltak. Nem is emlékszem már pontosan, milyen volt az a buli, de buli volt az is.

- Nem bántad meg a dáridós pályafutásodat így utólag?
- Egész biztosan nem. Miért bántam volna meg? Kinyílt az olló, még többen megismertek, még többen megszerettek engem azáltal. Nagyon sokszor láttam utána olyat, hogy 50-60-70 éves ősz hajú párocskák eljöttek az Eddára is, hogy megnézzék, milyen lehet Pataky, amikor rockzenét énekel. És ezen kívül is büszke vagyok rá, mert olyan magyarnóta-énekesektől kaptam elismerést, akiknek tényleg adok a véleményére, ráadásul imádok mulatni, ma is. A családdal is, ha mondjuk szülinap van, kicsit beborozunk meg miegymás, akkor lehet, hogy az Elhagyom a várost is eléneklem a családnak, de hogy magyarnótákat énekelünk, az tuti. Tehát nincsen ebben semmi különleges, én magyar vagyok, nem tudom, mondtam-e? (nevetés) Imádok magyarnótára mulatni. Na most, hogy ország-világ megtudta és megdöbbent, hát istenem... Érdekes, hogy nálunk ez is olyan döbbenetes, ha ugyanezt mondjuk Pavarotti csinálja, és elmegy rockzenészekkel énekelni, én eddig az opera világából még sehonnan sem hallottam felhördülést, hogy \"de nohát, most micsoda gyalázat történt!\". Nincs ebben semmi rossz. Ennyi. Csak hogy tudom azt is, méghozzá jól. (mosolyog)

- Ha nemcsak az Edda 25 évét vesszük, hanem tulajdonképpen az egész pályafutásodat és az egész életedet, akkor elégedett embernek tartod magad?
- Nem vagyok egy feladós típus, az biztos, úgyhogy igyekszem megküzdeni a boldogságért, mert nem mindig adja magát könnyen, és ezzel úgy vagyok mint bárki más, tehát előfordulhat, hogy ma még kerek a világ, de holnap reggel két rossz hír jön a családból (bár inkább ne jöjjön), vagy bármi más, mert akkor azonnal rohanni kell és tenni a dolgot, tehát élem én is a hétköznapokat mint bárki más, de alapjában véve pozitív beállítottságú és gondolkodású ember vagyok, alapvetően hiszek a jövendőmben, és szerencsés pasi vagyok, mert én tudom, hogy a Jóisten velem van születésem óta, csak volt, amikor nem annyira vettem észre meg nem annyira figyeltem oda rá, de ma már igen, tehát jól megvagyunk együtt. Járom az utam, teszem a dolgom, hol jól, hol rosszul, szeretek, ölelek, iszok, eszem, és próbálom a fiamat valami jobb világra nevelni.

- Milyen az új album, az Isten az úton fogadtatása, és neked mi a véleményed róla?
- Először is elmondanám, hogy megjelent, és már aranylemez, hála a Jóistenkének, és többek szerint életünk egyik legjobb albuma. Zenei anyagát tekintve visszatekint a régi időkre, szövegvilágát tekintve pedig a nemzeti rock irányába kanyarodtunk, aminek, úgy érzem, most jött el igazán az ideje. Fontos ezt mondani, hiszen egy olyan műanyag világ vesz körül bennünket, ahol igyekeznek elparentálni a nemzetek dolgát meg magukat a nemzeteket is, csak az a céljuk, hogy valami massza legyen, de én akkor arról énekelek, hogy honnan jöttünk, miért vagyunk itt és merre tartunk.

- Ennek azért volt előszele, pl. ´88-ban készült egy olyan nótátok, melynek a Térdre a nép előtt címet adtátok. Ezek szerint mindig foglalkoztatott ez a téma, ugye?
- Abszolút. Már az első lemez óta, hiszen van sok ilyen dalom, pl. a tizedik albumon A híd című nóta is ilyen, ahol azt éneklem, hogy \"nem akarok híd lenni, ország, ország akarok lenni, nemzet, nemzet akarok lenni\", tehát majdnem minden lemezen elénekeltem legalább egy olyan típusú dalomat, amely egyfajta kor- és kórkép, hogyha mondjuk ötven vagy száz év múlva meghallgatják, akkor azt mondják majd, hogy ennek a pasinak volt valami véleménye az őt körülvevő világról. Tehát én ezt a vonulatot már a korábbi lemezekbe is beleraktam, csak most az Örökség album óta ráerősítettem egy kicsikét, mert most van itt ennek nagyon az ideje. Nem jó felé tart a világ, és ezen minden eszközzel meg kell próbálni segíteni.

- A jelenlegi kórkép szerinted hogyan orvosolható, és a fiatalok mit tehetnek azért, hogy ezt jobbá tegyék?
- Mindenkinek tennie kell a saját dolgát lelke szerint, és akkor – annak ellenére, hogy ez most nem úgy látszik, - le fog tisztulni, és bárhogy is szétszakítanak minket, úgyis túléljük. Most csak egy példát mondok: 150 évig itt voltak a törökök. Mi maradt utánuk? Néhány minaret meg kb. húsz szó. Na, most akkor elképzelhetitek, hogy ebből a negyven évből, ami körülvett bennünket, mi marad? És mi marad ebből a mostani pénz diktálta őrületből? Semmi! Mi maradunk! És kész! És ez óriási, hatalmas szakrális erő. Lehet széttépni az országot, gyalázni a magyart, kínozni minket, mindent lehet, mi akkoris vagyunk, és kész! Hittel és erővel! És ez fontos nagyon.

- Politizáló zenekar az Edda? (közben a manager beszól, hogy \"inkább kezdő zenekar, mert már kezdenünk kellene\" – össznépi nevetés) És ha igen, akkor ezt érdemes felvállani?
- Hát mindenkinek fel kell vállani, nem hogy érdemes. Lelke szerint teszi mindenki a dolgát. Én világéletemben elmondtam a zenében, amit akartam, most talán úgy érzem, hogy hangosabban kell, és a Hősök terén egészen hangosan elmondtam...

- A magyarság száma sajnos szemmel láthatóan fogy. Szerinted a diákok mit tehetnek annak érdekében, hogy ez megváltozzon?
- Mi tesszük a dolgunkat, megpróbálunk egy fergeteges jó bulit csinálni, és közben elmondjuk nekik, hogy a koncerttel még nincs vége az éjszakának, mert ha éjjel egy lány meg egy fiú találkozik, és a randevúnak \"kézzelfogható\" eredménye is lesz, én úgy gondolom, ennél jobb módszer nincs annak érdekében, hogy meglegyen a magyarság utánpótlása.


Nyitrai Nóra és Lacza Gergely

\"Punnyadás tőlünk nem várható, mi ugyanazt a kőkemény motoros, szexszel fűtött rock \'n\' roll-t fogjuk nyomni, amit eddig is.\" - Beszélgetés Kovács Koppánnyal, a Rómeó Vérzik frontemberével

- Koppány, mit jelent számotokra ez a tíz esztendő?
- Először is azt, hogy erre nagyon büszkék vagyunk, és ezt nem is tagadom. Elsősorban azért, mert a felvidéki magyar zenekarok, zenészek között nagyon kevés az olyan, aki egy formációban, lényegében ugyanazokkal a tagokkal kibírja a tíz évet, és ezt Magyarországon is hangoztatjuk. Tavaly elterveztük, hogy ezt az esztendőt végigbulizzuk, mivel kellőképpen meg szeretnénk ünnepelni a jubileumot, és úgy gondolom, ez sikerült is, ugyanis januártól vagy 70-80 koncertet lepergettünk, ami egy magyarországi profi együttesnek is a dicsőségére válna. Arról sem feledkeztünk meg, hogy egy igazi születésnapi koncert keretén belül is megünnepeljük ezt a szép kerek számot, sőt, az egyből kettő lett, mivel a felvidéki és a magyarországi rajongóknak is szerettünk volna kedveskedni, ezért két jubileumi bulit is beterveztünk, egyet \"szülővárosunkban\", Somorján, egyet pedig Budapesten. A somorjai fellépés november 18-án pénteken lesz - tehát mire ez a beszélgetés megjelenik, valószínűleg már magunk mögött tudjuk a koncertet -, a budapesti WIGWAM-beli koncert pedig még szeptemberben volt.

- Az idei Rómeó tábort nagyon sok kritika érte. Mit tudsz ehhez hozzáfűzni, és neked mi a véleményed?
- Megmondom őszintén, hogy teljes mértékben igazuk van a rajongóknak, és mivel a tábornak én vagyok a fő szervezője, szégyenlem is magam emiatt. Nem sikerült olyan szintű higiéniai és vendégkiszolgáló alkalmatosságokat biztosítani, amelyet szerettünk volna, de mivel a jó pap holtig tanul, ígérem, hogy jövőre sokkal jobban felkészülünk, és orvosoljuk a hiányosságokat. Annyit viszont már most el tudok mondani, hogy a helyszín ugyanaz marad, azonban reméljük, hogy nyáron a strand már üzemelni fog, és akkor mindenképpen szeretnénk velük valamiféle egyezséget kötni annak érdekében, hogy a táborlakók is megmártózhassanak a medencében, továbbá jövőre zuhanyozókat és illemhelyeket is nagyobb számban fogunk biztosítani. A program annyiban változik majd, hogy az eddig megszokott együtteseket komplett lecseréljük, mivel rengeteg olyan együttes kérésének kell eleget tennünk, akik még egyáltalán nem szerepeltek a táborban, és nem jó, ha minden évben ugyanazok a bandák állnak a deszkákra, mert akkor unalmassá válhat a dolog. Azért természetesen a Rómeó Vérzik fellép. (nevetés)

- Mi újság mostanában a zenekar házatáján?
- Két héttel ezelőtt elkészült a második videoklippünk is a Piros 19. című nótára, és annyit mindenképpen el szeretnék mondani, hogy egy nagyon profi magyarországi forgatócsoporttal dolgoztunk. A klippet a közeljövőben főleg magyarországi zenecsatornák sugározzák majd, de ha minden igaz, hamarosan letölthető lesz a honlapunkról is. Bízom benne, hogy beválnak a hozzá fűzött remények, és ezáltal még többen megismerik, neadjisten megszeretik a zenekart.

- Tervek?
- Hát, szeretnénk jövőre legalább ugyanennyit bulizni, értve ez alatt azt, hogy terveink között szerepel a lehető legtöbb helyre eljutni, sőt, olyan vidékekre is, ahol ezidáig nem jártunk, tehát szeretnénk kitaposni a jövőben is a járatlan utakat, ahogyan eddig is tettük. Továbbá szívügyünk a Felvidéken is minél több helyre eljutni, azonban ez nyolcvan százalékban nem rajtunk múlik, hanem sajnos másokon, illetve az ottani körülményeken, de bízunk benne, hogy azért sikerül összehozni pár emlékezetes bulit. Már készülnek az új album nótái is, amit szeretnénk tavasszal megjelentetni, de a viszonyok ismerete mellett attól tartok, lesz abból nyár, sőt ősz is. Mindenesetre megpróbálunk vele – amennyire lehet – sietni, mivel nem szeretnénk nagyon megvárakoztatni a rajongókat sem. Idén karácsonyra, ha minden igaz, akkor megjelenik a várva várt Rómeó Vérzik DVD.

- Tényleg, miért is kell rá ennyit várni? Hiszen még tavalyra igértétek...
- Ez így igaz, és annak idején a forgatócsoport jól megcsinálta, precízen összevágta a cuccot, viszont nem rendelkeztek azzal a technikával, amivel eredeti DVD-t tudtak volna nyomni. A régi elképzelés alapján egy dupla DVD megjelentetését terveztük, az egyik korongon egy teljes Rómeó koncerttel, a másikon pedig olyan különlegességekkel, amit még nem láthatott a nagyérdemű, sőt, az érdekes riportfilmeken és interjúkon kívül a zenekartagok egymásról olyan dolgokat mondanak el, amelyek még sohasem hangzottak el eddig. Tehát mindenféleképpen kuriózumnak számított volna a cucc, és végülis a magyarországi kiadónk rábólintott a dologra, azonban a kitételük az volt, hogy csak szimpla DVD jelenhet meg. Emiatt sűríteni kell a képanyagot, így természetesen újra vágják az egészet, és ennek a munkálatai zajlanak most, ennek ellenére bízunk benne, hogy minél hamarabb megjelenik, és örömöt szerzünk vele a rajongóknak. Sőt, ezennel felajánlok egy példányt a SZMAZE részére, melyet egy szerencsés regisztrált tag meg is nyerhet majd.

- Nem tudom, tíz év után szabad-e ilyet kérdezni, de meddig tervezitek még a közös muzsikálást?
- Még legalább húsz évig együtt leszünk, bízom benne.

- Csak?
- Na jó, akkor legyen harminc! (nevetés).

- Van-e valami fontos, vagy érdekes, amit zárásképpen elmondanál?
- Szeretném megköszönni minden felvidéki rajongónknak azt, hogy tíz évig mellettünk álltak. Rengeteg fiatal és idősebb rajongónk van itt Szlovákiában, és ez nagyon jó érzéssel tölt el bennünket. Végezetül pedig elmondanám egy nagyon kedves emlékemet, és a legnagyobb elismerést, amit életemben kaptam. Nemrégiben odajött hozzám egy ötvenésves családapa, ilyen nagy szakállú, motoros fazon, aki állítólag felvidéki, keletről származik, és azt mondta nekem, hogy \"Koppány, köszönöm szépen, hogy vagytok, mert harminc évet kellett arra várnom, hogy egy igazi, jó rock \'n\' roll csapat legyen Felvidéken\". Nekem, sőt, a bandának is ez a legnagyobb elismerés, mert mi ehhez tartjuk magunkat, punnyadás tőlünk nem várható, mi ugyanazt a kőkemény motoros, szexszel fűtött rock \'n\' roll-t fogjuk nyomni, amit eddig is.

Pozsonyban a közelmúltban egy érdekes kezdeményezésnek voltunk tanúi, magyarországi és szlovákiai jazz-zenészek adtak hangversenyt a nemzeti színház előtti téren kellemes időben és kellemes körülmények között, nem kis számú érdeklődő előtt. A tervek szerint ennek folytatása is lesz Budapesten. A koncert egyik magyarországi zenészvendége Deseő Csaba volt, akinek a nevét itt, Szlovákiában is elég jól ismerik a jazzkedvelők, de talán azok is, akik nem rajonganak annyira ezért a zenéért, hiszen Deseő Csabát többször is láthatták a televízió képernyőjén.

Pozsonyban a közelmúltban egy érdekes kezdeményezésnek voltunk tanúi, magyarországi és szlovákiai jazz-zenészek adtak hangversenyt a nemzeti színház előtti téren kellemes időben és kellemes körülmények között, nem kis számú érdeklődő előtt. A tervek szerint ennek folytatása is lesz Budapesten. A koncert egyik magyarországi zenészvendége Deseő Csaba volt, akinek a nevét itt, Szlovákiában is elég jól ismerik a jazzkedvelők, de talán azok is, akik nem rajonganak annyira ezért a zenéért, hiszen Deseő Csabát többször is láthatták a televízió képernyőjén.
A beszélgetés a fellépés alkalmával készült vele.

– Ön egy olyan hangszeren játszik, a hegedűn, amely mintha az utóbbi időben kikopott volna a jazz-zenéből, pedig sajátos ízt, sajátos hangulatot kölcsönöz annak a darabnak, amelybe szervesen beleillesztik ezt a hangszert is. Ön mikor gondolt először arra, hogy a hegedűvel a jazzpódiumokon is bemutatja tehetségét, tudását?
– Azért ragaszkodom ehhez a hangszerhez, mert ezen kezdtem gyermekkoromban játszani tanulni és egész életemben ezen játszottam: hegedűn és brácsán. Én kettős életet éltem és élek, mert egyrészt szimfonikus zenekarban játszottam egy egész évtizeden át, nevezetesen a Magyar Állami Hangversenyzenekarban, ahol brácsáztam, de jazz-vonalon mindig inkább a hegedűt részesítettem előnyben, mert a kettő közül mégis inkább a hegedű a szólóhangszer. A hatvanas években, amikor jazz-vonalon elkezdtem tevékenykedni, először brácsával is, hegedűvel is próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy a hegedű hálásabb és hatásosabb, úgyhogy azóta ezen játszom. A jazz iránti érdeklődésem, fogékonyságom a korai gyermekkorba nyúlik vissza. Tizenkét éves gyerek lehettem, amikor először érintett meg nagyon mélyen a jazz. Azelőtt fogalmam sem volt róla, mi az. Mint kisgyerek én is tekergettem a rádió keresőgombját, különböző zenék után kutatva. Nagyon szeretek minden zenét, fogékony voltam én a népzenére, az operettre, a korabeli slágerekre, természetesen a könnyebb komolyzenei darabokat is szívesen hallgattam. Részben zenész családban nőttem föl, édesanyám hegedűtanár volt. Szóval teltek az évek és egyszer csak a rádió keresőgombját tekergetve fölfedeztem, hogy valami egészen izgalmas zene szól, amit én addig nem ismertem. Mi ez? – kérdeztem magamban. Különleges ritmusok, különleges feszültség, izgalom. Rájöttem, hogy ez a jazz és aztán már tudatosan és rendszeresen kerestem ezt a zenét, elkezdtem lemezeket gyűjteni, ami akkoriban persze nehéz volt, hisz egészen más időket éltünk, mint ma. Szép lassan egy kis lemezgyűjteményem lett. Először magam kezdtem jazzt játszani mindenféle segítség nélkül, tanárom nem volt, hisz abban az időben jazzt nem tanítottak sehol, tehát fül után tanultam meg mindent, amit csak lehetett. Közben természetesen folytattam a klasszikus zenei tanulmányaimat, építgettem a karrieremet. Tudom, ritkaság, hogy valaki a kettőt egyszerre művelje, de én mindig nagyon szerettem, élveztem ezt a dolgot és általa nekem mindig színes életem volt.

– Ez a kettősség még mindig jellemző önre? Még mindig játszik úgymond klasszikus, hagyományos, szimfonikus zenekarban is?
– Így van, bár a szimfonikus zenekarból öt évvel ezelőtt visszavonultam, de ez nem jelenti azt, hogy ezt a műfajt nem művelem tovább. Ahogy jazzkoncerteket adok rendszeresen ezzel az együttessel, amellyel most itt, Pozsonyban is felléptem, időnként ugyanúgy meghívnak különböző szimfonikus zenekarokhoz, úgymond kisegíteni. Nem játszom minden nap, de boldoggá tesz ez a muzsikálás is. Most, ahogy visszamegyünk, a jövő héten lesz két jazzkoncertem, azonkívül stúdió felvételekre vagyok hivatalos a budapesti rádióhoz, ahol viszont szimfonikus zenekarokkal filmzenéket fogunk játszani.

– Milyen filmzene ez? A régebbi időkből való, vagy a mostani filmek zenéje ez?
– A mai idők filmzenéje. Ez egy nagyon érdekes dolog. Az utóbbi tizenöt évben a budapesti stúdiókba odaszoktak a legkülönbözőbb amerikai, angol, német és francia filmes cégek, megszerették a helyeket és a körülményeket és rendszeresen járnak Budapestre filmzene-felvételeket készíteni. Odajön a zeneszerző, a karmester, még egy-két ember, a „személyzet”. A zenészek viszont magyarok. Nem akarok dicsekedni, de a magyar zenészek elég jó színvonalúak, akár csak itt, Szlovákiában az itteniek, és ebből kifolyólag a filmek alá amerikai minőségű felvételeket visznek haza magukkal ezek az úriemberek. Van ennek persze anyagi vetülete is, hiszen ők ezt itt sokkal olcsóbban realizálják, mint ha Amerikában készítenék a fölvételeket.

– Egy laikus úgy gondolná, a zene igazából inkább csak azért kell egy filmhez, hogy érzelmeket, hangulatot fejezzen ki, aláfesse a képen látható jeleneteket, kitöltse azt a helyzetet, amikor éppen a szereplők nem beszélnek egymással. Ennek ellenére a filmzene önálló műfajként és önálló produkcióként is megállja a helyét. Ön zenészként hogyan látja ezt a kérdést?
– Aktuális téma, amiről beszélünk, hiszen pár hónappal ezelőtt volt Budapesten az új, csodálatos Művészetek Palotájában egy olyan szimfonikus hangverseny, amelyen kizárólag filmzenéket játszottunk egész este. Az utóbbi ötven évben készült nagy, világhírű darabokról van szó, amelyeket én most nem akarok felsorolni, mert kapásból nem is igen tudnám, de érdekelte a közönséget és nagyon nagy lelkesedéssel fogadták a hangversenyt.

– Itt, Pozsonyban egy együttessel lépett fel, ezek szerint ön mindig talál egy alkalmi zenekart, formációt, amelyhez hozzácsapódik, jobban mondva kiválaszt zenészeket, akikkel együtt muzsikál. Vagy van saját együttese?
– A jazz-zenész egész élete során gyakran váltogatja a partnereit. Ez teljesen természetes, ez így van az egész világon. Tehát az, hogy egy együttes változatlan formában évtizedeken át létezzen, ilyen a jazz területén egyszerűen nincs. Én az utóbbi években, egészen pontosan az utóbbi öt évben játszom ezekkel a fiúkkal, fiatalemberekkel, akik rendkívül tehetséges muzsikusok és én nagyon szeretem őket. Ők a Gyárfás trió, együtt vannak, nagyon sokat játszanak és időnként, amikor erre lehetőség adódik, hogy nagyobb formációban föllépjünk, kvartett lesz belőlünk, s akkor úgy nevezzük a zenekart, hogy Deseő Csaba kvartett és a Gyárfás trió.

– Ön már több évtizede párhuzamosan játszik jazzt és klasszikus zenét is. A jazznek milyen most a fogadtatása akár Magyarországon, akár itt, a térségben, Közép-Európában? Fel lehet ezt valamiképpen mérni, van erről áttekintése?
– Én most mosolyogva fogadom ezt a kérdést, de a szívem mélyén kicsit szomorú vagyok az utóbbi években. Mert van ugye ez a pop-irányzat, amely az egész világon egészségtelenül eluralkodott, a rádiók tömegei éjjel-nappal ezt a zenét játsszák, és ez bizony nincs jó hatással a zene általános színvonalára, különösen az ifjúság igényes zene iránti érdeklődésének a felkeltésére. Ezzel bizony nehéz megküzdeni és a magam bőrén érzem egyébként, hogy az utóbbi években kevesebb a jazzkoncert. Nem minden zenész tapasztalja ezt, hiszen a legnagyobb világsztárok nyilván nem panaszkodnak, de úgy általában a jazz-zenésznek mifelénk az említett okok miatt kicsit kevesebb lehetősége van. Meg aztán van ugye úgymond üzleti vetülete is a dolognak. A mai világban szinte minden koncerthez szponzor kell. No most mit szponzorál egy üzleti cég, egy vállalat? Elsősorban olyan rendezvényeket, ahol nagyon sokan vannak, tehát tízezres sportcsarnok-béli sportrendezvényeket, pop-koncerteket természetesen, vagy különböző gálaprogramokat. A jazzre bizony lényegesen kevesebben figyelnek oda. Ez nekem egy kicsit fáj és remélem, hogy azért ez nem lesz mindig így, hiszen ha ezt most egy kicsit hullámvölgynek tekintjük, akkor minden hullámvölgyet követ ugye egy felemelkedés és én azt mondom, a jazz olyan erős műfaj, hogy soha nem fog kihalni és csak fölfelé vezető szakasz következhet azután, hogy most véletlenül kicsit lefelé tartunk.

– Legutóbb éppen tizenöt évvel ezelőtt, tehát valamikor a rendszerváltás idején lépett itt fel. A mai koncert után gyakrabban fogjuk látni Pozsonyban?
– Boldog lennék, ha így lenne. Minden ilyen kezdeményezésnek, mint ez a koncertsorozat itt, Pozsonyban, örülünk, s nagyon remélem, hogy ha már itt egyszer megfordultam, akkor nem feledkeznek meg rólam és jövőre vagy azután ismét meghívnak. Én boldogan jövök. Hadd mondjam el, mindig büszke voltam arra, hogy soha nem csak az amerikai jazzre tekintettem, meg soha nem csak a távoli országok érdekeltek. Például ezzel az együttessel, amellyel most itt játszottunk, a Magyarországot körülvevő szomszédos országokban szinte kivétel nélkül megfordultunk. Voltunk Romániában, Horvátországban, Szerbiában, Ausztriában, Szlovákiában, és hát nem sorolom tovább, mert jártunk azért messzebb is természetesen, Németországban, Dániában. De én örömmel fogadom a fellépéseket itt és a környéken, hiszen végül is szomszédok, barátok vagyunk, tehát boldogan jövök.


Lacza Tihamér

Forrás: Szabad Újság