Zene.sk

Switch to desktop Register Login

Címlap

Magyarok Szlovákiában. Kultúra (1989–2006)

Értékelés, összegzés, tanulságkeresés + A zeneélethez
Értékelés, összegzés, tanulságkeresés

Noha a Kultúra (1989–2006) című kötet aprólékosabb ismertetésre tarthatna számot, e helyütt csak arra vállalkozhatok, hogy megjegyzéseket, kiegészítéseket tegyek a kötet egy rövid fejezetéhez. Nem szerencsés és nem egzakt dolog a zenét a komoly- és könnyűzene oppozíciójában vizsgálni, mégis dicséretes az a szerkesztői szándék, amely az (úgynevezett, mert meghatározhatatlan) könnyűzenét is bevonta a helyzetjelentés/értékelés tárgykörébe. A könnyűzene állapotát Puha József járja körül alig három könyvoldalon. A szlovákiai magyar könnyűzenéről mint evidenciáról nyilatkozik. További megállapításaival ellentmond önmagának.
Értelmezhetetlen, mit rejtenek a fogalomzavarokat sem nélkülöző szövegrészek: „Szlovákia magyarlakta vidékeit a kilencvenes évek elején szinte elfoglalta a magyarországi zenészszakma...” (123.), „Magyarországon általában elhallgatják..., hogy a Ghymes szlovákiai” (uo.), „felróhatjuk a magyarországi szakmának azt is, hogy arról sem készült kimutatás: a magyar lemezpiac hány százaléka bonyolódik le nálunk... igaz, objektív kimutatás nem készülhetne” (uo.). Hiányolom az adatokra való támaszkodást. Nem készülnek kimutatások, de információ akadna bőven.
Elsősorban illene meghatározni vizsgálódásai tárgyát: mit ért szlovákiai magyar könnyűzene alatt, és milyen szempontok alapján. Alkalmas hivatkozási anyag lehetne az Ifi, a Heti Ifi és az Új Szó több évfolyama, a Szlovák Rádió Magyar Adásának (ma Pátria, ennek szerkesztője a szerző évek óta) interjúi, amelyek tudósítottak a szlovákiai magyar vonatkozású igényesebb könnyűzenei események zöméről. Ilyen lehetne bizonyos fenntartásokkal a Heti Ifi 1993-as évfolyamában folytatásokban közölt Jutott nekünk rocklexikon című sorozat. Léteznek dokumentumok a Rockmiszszió nevű szakmai rendezvény több évfolyamáról: a magyar(országi) könnyűzenei élet olyan személyei bábáskodtak fölöttük, mint Schuszter Lóránt, Balázs Fecó, Berky Tamás, Romhányi András, Lehel László és mások, hanganyaguk a MISZ kiadásában megjelent. Puha emlékezete nem terjed ezen anyagokig, helyzetjelentése nélkülözi a lényeges viszonyítási pontokat. A Rockmiszszión tűnt fel a Sexit zenekar – máig a szlovákiai „zeneipar” minőséget produkáló élvonalába tartozik –, amely Balázs Fecóval a ’90-es évek első felében Gyertyák a téren címmel az „év lemezét” produkálta.
Nem találtam a tanulmányban az országos fesztiválokat nyerő, tévéfellépésekkel büszkélkedhető többlemezes Mephisto zenekart, de az angolul és szlovákul éneklő Money Faktor vagy a már feloszlott igényes Klinika nevét sem. Puha figyelmét elkerülte, hogy a néhai Gravis zenészei (Dusík Gábor, Hegedűs István) a szlovákiai „könnyűzenei szakma” elismert tagjai lettek. Zeneszerzőként, hangszerelőként, színpadi és tévéműsorok szereplőiként, stúdiózenészekként és producerekként alkottak arany- és platinalemezeket. Több magyar zenész játszott/játszik élvonalbeli szlovák zenekarokban állandó vagy vendégelőadóként (pl. Farnbauer Péter, Petrus Gyula). Számos folkzenész munkássága is szlovákiai vonatkozású, említhető a Zsapka Duó (később Trió és a Kor-Zár), a Magyarországon ma már meghatározó Misztrál stb. Valamint sok Európa-szerte ismert dzsessz-zenész neve (pl. Szabados Györgyé). A dzsesszt a kötet mostohán kezeli, sem a könnyű-, sem a komolyzenéhez nem meri senki egyértelműen besorolni...
Mindehhez persze tisztázni kellene, milyen szempontok szerint foglalkozzunk vagy ne foglalkozzunk valamivel egy ilyen kiadványban. Nem irreleváns, hogy a tárgyalt időszakban az Elókoncert rendezőiroda az ország egyik legjelentősebbjévé nőtt, s hogy nem csupán a hazai és a magyarországi zenei élet nagyjainak fellépéseit szervezte Európa országaiban, hanem műfajokra való tekintet nélkül külföldi világsztárokét is. Az alapvető kérdéseket: létezik-e szlovákiai magyar könnyűzene, van-e önálló vagy más intézményrendszere, vizsgálható-e a magyar és a szlovák zenei élettől elválaszthatóan, s milyen szempontok szerint (alkotói pozíciók [komponista, szövegíró, hangszerelő, előadó, szólista stb.], műfajok, minőség, ismertség, megjelent hordozók, rendezvények stb.), milyen történeti és regionális kontextusban tagolható, tipologizálható, értékelhető egyáltalán, Puha József nemhogy nem válaszolta meg, hanem meg sem fogalmazta.
Annak ellenére, hogy az artificiális zene szlovákiai vonatkozásainak sincs könyvtárnyi irodalma, s szintén alapkérdéseket kell felvessen (lásd: 105.), Duka-Zólyomi Emese mégis korrektebb, adatokra támaszkodó, logikusan tagolt tanulmányban tárja fel a – nem a komolyzene, hanem a megragadhatóbbnak tűnő – „zenei élet”, vagyis a lezajló folyamatok és körülményeik mibenlétét, helyzetét, intézményi hátterét, lehetőségeit, s mindezek történetét. Puha írása tehát arra jó, hogy felvetődhessenek azok a fundamentális kérdések, amelyek felvetése nélkül a könnyűzeneként értelmezett konstrukció teljesen kikerülne a figyelem horizontjából.
A kötet mint olyan hiánypótló, meghatározó vállalkozás. Bemutatja, az utóbbi bő másfél évtizedben és ma milyen módon és mennyire differenciált a magyarok kultúrája Szlovákiában, s hogy milyen kölcsönös vagy egyoldalú viszonyban áll a szlovák, a magyarországi vagy éppen európai kultúrával, hűen tükrözi, milyen metódusokkal, milyen mélységig képes az önértékelésre, a helyzetfelmérésre, jövője megfogalmazására.

Ardamica Zorán


A zeneélethez

Csak röviden szólnék hozzá a megjegyzésekhez. Hosszasan is ecsetelhetném ugyan, de feleslegesnek tartom: dűlőre bizonyára nem jutnánk. A kiadvány szerkesztői úgy döntöttek, hogy a könnyűzene csak kis teret kap a sok – s talán fontosabb – téma között. Az én emlékezetem valójában kiterjed a „bizonyos múltbéli anyagokig”, munkám során eddig is sokat foglalkoztam a szlovákiai magyar zenemúlt kiaknázásával, csak épp fontosabbnak tartottam, hogy a jelent dolgozzam fel, és előrejelzést adjak a még rosszabbnak ígérkező jövőről.
A zeneéletet kétféleképpen lehet vizsgálni: a minőség és a siker alapján. Az Ardamica Zorán által említett zenekarok és még további számtalan szlovákiai magyar együttes kiváló repertoárral rendelkezik ugyan, ha azonban sikereik alapján vizsgáljuk akár össz-szlovákiai, akár összmagyarországi megközelítésben, akkor mindössze pici porszemek, örülhetünk, hogyha a lexikonok egy-egy mondatban említést tesznek róluk. A sikertelenség oka, hogy képtelenek eljutni a célközönségig, nálunk nincsenek fórumok, vagy csak minimális van, ahol megmutathatnák magukat.
A Sexit szóban forgó, Balázs Fecóval készült nagylemeze kitűnő munka (egyébként 1992-ben jelent meg), de számottevő eladási példányszámot Magyarországon sem ért el, és hiába vártuk, sajnos nem indította el a zenekar magyarországi karrierjét. Lehet, ez csak hiú ábránd volt részünkről. Fecó legenda odaát, de a régi slágerei kapcsán az, és új lemezei (és zenekara, a Korál lemezei) már a kilencvenes évek elején sem voltak eladhatók, tehát nem volt ez akkora ugródeszka a Sexit részére, mint amekkorának látszik. A szlovákiai magyar könnyűzene valóban a halálán van, leginkább azért, mert a magyarországi könnyűzene ránk erőszakolja magát (az emberek többsége a magyarországi előadókat hallgatja, hiszen őket zúdítják rájuk minden mennyiségben), és ezt sokkal fontosabbnak tartottam kidolgozni, mint leragadni a csak árnyalattal szebb múltnál.
A lemezeladási kimutatások azért nem lehetnek objektívek, mert nálunk a szakma szerint a hanghordozók körülbelül kétharmada (szerintem még ennél is több) illegális, másolt kiadvány, így hovatovább egyre lehetetlenebb átfogó képet vázolni a zeneéletünkről, közben tényleg nem készült sosem semmilyen, még kevésbé átfogó kimutatás sem arról, hogy milyenek a szlovákiai magyarság lemezfogyasztási szokásai, és a magyarországi felhozatal hány százalékát adják el nálunk. Ez utóbbiról azért sem készülhet objektív felmérés, mert sokan Magyarországon veszik meg kedvenceik albumait.

Puha József


Új Szó, 2007. március 10.