A Waterfall zenekar első lemezéről lesz szó, melyet 2005-ben adtak ki, és az If not now, when? címet viseli. A banda neve sokak számára teljesen ismeretlenül csenghet. Néhány hete még magam sem tudtam, mi fán terem ez a zenekar, aztán láttam egy fellépésüket, meghallgattam a cd-jüket, és nem bírtam kivenni a lemezjátszóból. (Azóta is benne van, és naponta többször is végigpörög.) A Szlovákia keleti felén található Királyhelmec városában működik a csapat, méghozzá 2002 novemberétől, hat taggal. A klasszikus élőzenei felállást (dob, basszusgitár, gitár, ének) még különlegesebbé teszik egy kongás-xilofonos és egy billentyűs-szaxofonos-klarinétos taggal. És bizony a stílusuk olyan, hogy még ők maguk sem tudják pontosan behatárolni, mit játszanak. Ez talán abból is adódik, hogy ahányan vannak, annyiféle zenét szeretnek, és ezt gyúrják össze egy új hangzássá, Waterfallá. Ráadásul sok más modern zenekarral ellentétben ők nem csupán mondják, ők tényleg új stílust alkottak, amit, bármennyiszer is hallgatom végig a dalaikat, én sem tudok behatárolni. Főképp melodikus rockzene, némi funk, hangszeres pop (szigorúan az igényesebb fajtából), néhol egy kis reggae... Tény, hogy a Waterfall stílusában dominál a melodikus, ún. elszállós rockzene. Haladjunk szépen sorban az If not now, when? című album tizenegy dalán. ĺgy talán kicsit jobban megérthetjük ezt az érdekes zenét...

A nyitó dal az angol nyelvű Ocean,

melyet akár egy világhírű amerikai csapat is büszkén a magáénak mondhatna. Zongorával nyit, ehhez csatlakozik az akusztikus gitár, aztán a ritmusszekció, ezután csúcsosodik ki a zene. Énekelhető, fülbemászó, a refrén még inkább. Ezt a dallamos, könnyű tételt sajnos képtelen vagyok bármihez is hasonlítani, ez száz százalékig Waterfall. A második szám a szintén angol nyelvű szöveghez komponált Summertime. Itt már első hallgatásra is beugrott, hogy ha annakidején, a hetvenes évek legeslegelején nem oszlik fel a The Doors, és persze Jim Morrison ma is élne, akkor manapság pont ilyen zenét csinálnának. A harmadik dal, amelyhez klip is készült, a New Generation, mely a mai médiacirkuszt, az ostoba valóságshow-kat és a hétköznap délutánonkénti, sokszor már megalázó talk show-kat parodizálja, kifigurázza. A videoklip is egy nagy paródia, és egyik különlegessége, hogy nem a zenekar van a középpontban, sőt, ők maguk csak pár másodpercre tűnnek fel benne, hiszen sokkal inkább a történeten van a hangsúly. A zene is nagyon el lett találva. Az egyik nagy kedvencem a CD-ről a negyedik dal, a magyar nyelvű Minden változik. A zenét itt valamivel viharosabbnak, érzelmesebbnek érzem, ez egy fokkal pörgősebb, mint az első három. Leginkább Ákos akusztikus rock-dalaihoz tudnám hasonlítani. Az ötödik, Face down című dal ismét pörgősebb, sorban követi az előzőket. Nem tudom, miért, de a refrénjéről mindig egy Vodafone-reklám jut eszembe. Amolyan populáris rockzene, nagyon tetszik! A hatos On this road melankolikus, lassú szám, mely egy zongora-ének kettőssel kezdődik. Azok közé tartozik, melyeket gyakran énekelek az iskolában két óra közt, de sokszor még óra közben is előjön bennem a dallam.

Nagyon megragadó!

A hetes Skaringő egy ska-reggae keverék, ezen nincs mit gondolkodni. Pörgős, egészséges szöveggel van ellátva, ami szintén nagyon tetszik. Kerek, de elég szokatlan szerelmes történet. Ez a másik, amit sokszor akaratlanul (is) elkezdek dúdolgatni. A nyolcadik az Elfojtott vágy. Ha eddig többet is dicsértem, itt egyszerűen nincs mit mondanom: érzelmes szöveg, tökéletesen hozzáillő dallam, mesteri kidolgozás. Aki szerelmes típus, annak biztosan nagyon bejön. Egyszerűen tökéletes! A kilencedik a Shout, ami kétségkívül a lemez legbulizóabb, legzabolátlanabb dala. Pörgős, funk-rockos, csordarefrénes Waterfall-orgazmus, ezt csak így tudom jellemezni. Az album hallgatásánál itt majdnem minden alkalommal visszapörgetem a CD-t, mert ez általában nem szokott nekem egyszerre elég lenni. A tizedik dal szövegét az együttes szponzora és producere, az olasz Guido Signorini írta, és fiatalon elhunyt húgának állít vele emléket. A szöveg úgy általában mellőzi a költőiességet, de azt hiszem, ezt egy költő sem tudta volna szebben, szívhez szólóan megírni. Rögtön az első hallgatásnál őszintén megindított. Az utolsó szerzemény az album egyetlen szlovák nyelvű dala, a Horalky. Erősen bónusznóta-jellegűnek érzem, mivel ez az egyetlen olyan dal a CD-n, melynek egyáltalán nem elgondolkodtató a szövege. Egyszerű, poénkodós dal, klasszikus rock n’ roll muzsikával.

Amit nem említettem külön számonként, az a hangszerelés. Ezt szándékosan hagytam a végére, mivel mindegyik szerzeményre érvényes, hogy a zenészek nem akartak külön-külön emberkedni, senki nem erőltette a maga hangszerét, mindenki azt tette oda, amit kellett. Tehát a hangszerelés nekem nagyon korrektnek, profinak tűnt. A szövegek mindenhol terjedelmesek, és valóban szólnak is valamiről, nem az a tipikus négy-sor-verze-ötven-rerén-stílusú semmi, amit manapság a rádióktól megszokhattunk.

Teljes egészében nagyon jó munkát végeztek a királyhelmeci srácok, mindenképp dicséretet érdemelnek! A belbecs mellett a külcsínre is nagy gondot fordítottak, a borító nem hagy kívánnivalót maga után. Úgy érzem, a jövő egyik nagy sikerű bandájáról beszélhetek, ha a Waterfallt hozom szóba. Komolyan nem tudom, mire várnak még a magyarországi kiadók, és miért nem verekszenek már az albumért? Mert hogy ennek egyszerűen muszáj ott lennie a boltokban, a tévében, a rádióban, az fix! Az együttes weboldala: www.waterfall.sk.

Tehát adott volt négy tehetséges ember, akiknek egy-két demófelvétel és jó pár fellépés után végre lehetőségük nyílt felvenni első hivatalos lemezüket, melynek a Kreatika címet adták. Hogy milyen lett a lemez? A zenére leginkább a retro és modern elemekkel kevert hard rock jellemző, de a srácok nem féltek kicsit kirándulni a jazz, a blues és a világzene felé sem. Amikor meghallottam, hogy az egész felvételt egy amatőr házi stúdióban készítették el, kissé megijedtem. „Akkor vajon milyen lehet a hangzása?” – gondoltam magamban, végül azonban nagyon kellemesen csalódtam.

Minden hangszer gyönyörűen kihallatszik, az ének is úgy szól, ahogy annak szólnia kell, csupán itt-ott nem lehet teljesen érteni egy-egy szót, de hát ez a házi stúdió átka. Nevezzük csak nevén a dolgot: ROCK N’ ROLL! Egy méregdrága óradíjért dolgozó, profi stúdióban nyilván még jobb lett volna a végeredmény, de azt kell mondjam, a Kreatika hangzása cseppet sem lett rossz. Pont ez a karcos, nyers hangzás tudja kihozni a zenekarból azt a varázslatos valamit, ami miatt majd később is, akárhány lemez kiadása után is méltán lehetnek majd büszkék első „kisfiukra”.

A lemezen tíz szerzemény és egy bónuszdal, a Szombati Új Szó Blues hallható. Ez utóbbi nagyon hangulatos, akusztikus blues nóta, melyben két vendég is közreműködik: gitáron Lengyel „Hosszú” István, szájharmonikán pedig Erich „Boboš” Procházka játszik. A szövege amolyan „Hé bébi!”-típusú, klasszikus blues téma köré épül. Egyébként az összes dal nagyon alaposan összerakott munkának tűnik, az egész hanganyagon érezhető, hogy sokat dolgoztak rajta.

A Kreatikának van egy nagyon előnyös és nagyon szerethető oldala, ami sajnos csak elég kevés bandánál figyelhető meg: nincsenek töltelékszámok. Az albumot nyitó Kosovo első hangjától kezdve a bónuszdal utolsó akkordjáig úgy érezhetjük, hogy egy zenei utat járunk be, és sehol sem állunk meg téblábolni. Nagyon sokrétű és módfelett színes a Kreatika zenei palettája. A keményebb és „odacsapósabb” hard rock daloktól kezdve (Ezer közül egy, Az álmodott madár, Lassítsd le a Földet) a finomabb hangvételű szerzeményeken át (Újra távol minden, A vad folyó, Mint az álom) a kissé elvontabb témákig (Nem hívtalak) rengeteg minden megtalálható rajta. Az imént említetteken kívül hallhatunk még egy gyönyörűen megzenésített Radnóti-verset is (Gyökér), és egy ironikus hangvételű, az idétlen divatirányzatokat gúnyoló, rendkívül dallamos szerzeményt is (A kórral jár).

Lacza Gergely dobtémái nagyon ütősek, dalszövegei egytől egyig egészségesek, értelmes tartalommal rendelkeznek, mégsem agyonkomplikáltak. Egy-két hallgatás után már lehet is őket dalolgatni, persze csak ha valaki meg mer próbálkozni Wurster Misi rendkívüli énekdallamaival. A számok mindegyikében megtalálhatjuk Vajda András kidolgozott, zseniális és gyönyörű gitárszólóit (egyébként a dallamok többségéért is ő a felelős), és persze Strieženec Matyi basszusjátékáról sem feledkezhetünk meg. Helyenként eszeveszetten zseniális dolgokat művel a hangszerével. A szédítően jó „végtermékhez” az egyes dalokban feltűnő vendégek (vokál, fuvola) is sokat hozzáadtak, nélkülük a Kreatika nem lett volna ilyen szépen csiszolt fekete gyémánt.

A lemez magánkiadása óta kissé megváltozott a felállás. Előbb Wurster Misi, nem sokkal később pedig Strieženec Matyi is kiszállt az Expired Passportból, de szerencsére nagyszerű zenészek érkeztek a helyükre: Vajda László gitáros-énekes és Szabó László basszusgitáros. Ezt a felállást már csak erősíteni tudta Vanya Barbara énekesnő, aki idén nyáron érkezett a bandába. Fantasztikus, angyali (vagy inkább ördögi?) hangjával sorra kápráztatja el a nézőseregeket.