Zene.sk

Switch to desktop Register Login

Címlap

Big Man Band: Lazára vedd!

Már több mint félórája hallgatom a közel ötvenperces hanghordozót. Tehát a „végét járom”, így most már bátran kijelenthetem: jó ez az anyag.

Már több mint félórája hallgatom a közel ötvenperces hanghordozót. Tehát a „végét járom”, így most már bátran kijelenthetem: jó ez az anyag. Az jutott eszembe, ha sok pénzem volna, alapítanék egy lemezcéget. Olyan együtteseket szerződtetnék, amelyeknek nincs esélyük a nagy kiadóknál, különböző okok miatt. Például a nagymegyeri Big Man Bandet. A zenekar azért nem tud labdába rúgni, mert nem az anyaországból való. Aztán ki tudja, lehet, ha magyarországi együttes volna, akkor sem igazán érvényesülne a mai körülmények között. Mert rétegzenét játszik. Bluest. Amelyre mi ráragasztottuk a „rétegzene” jelzőt. Nos, itt jönnék én a kiadómmal. Nagy reklámkampány közepette ismét megjelentetném új lemezét, és vennék hozzá néhány tucat dallejátszást a legnagyobb rádiókban. Tuti, hogy sikeres volna! Bebizonyítanám, hogy a blues korántsem rétegzene. Az emberek ugyanis – az esetek többségében – azt szeretik, azt veszik, amit hallanak. Ha ezt veszszük alapul, nincs rétegzene, pontosabban bármilyen rétegzene eladható. Amit nem játszik a rádió, arról csak egy szűk csoport értesül. S ha mindez a határon túl van, akkor a csoport még szűkebb. Sajnos. Pedig jó lenne beleordítani a nagyvilágba, milyen jó együtteseink vannak nekünk is!

Időközben lejárt a CD. Indítom újra. Szerintem az igényes zene rajongói is ezt teszik. Meghallgatják újra és újra. Többször meg kell hallgatni ahhoz, hogy tökéletesen felfedezze az ember. Szövegileg és zeneileg egyaránt. Magánkiadásban látott napvilágot, aminek legalább annyi az előnye, hogy jóval olcsóbban beszerezhető, mint a kiadók által forgalmazott albumok. Mondom, jó ez az anyag. És nagy kár, hogy nincs fölösleges pénzem.

(péjé)
Új Szó
, 2006. január 30.

Utolsó frissítés: 2006. január 29. vasárnap, 21:20

Találatok: 2340

Waterfall: If not now, when?

Királyhelmec városában működik a hattagú csapat, 2002 novemberében alakultak.

A Waterfall zenekar első lemezéről lesz szó, melyet 2005-ben adtak ki, és az If not now, when? címet viseli. A banda neve sokak számára teljesen ismeretlenül csenghet. Néhány hete még magam sem tudtam, mi fán terem ez a zenekar, aztán láttam egy fellépésüket, meghallgattam a cd-jüket, és nem bírtam kivenni a lemezjátszóból. (Azóta is benne van, és naponta többször is végigpörög.) A Szlovákia keleti felén található Királyhelmec városában működik a csapat, méghozzá 2002 novemberétől, hat taggal. A klasszikus élőzenei felállást (dob, basszusgitár, gitár, ének) még különlegesebbé teszik egy kongás-xilofonos és egy billentyűs-szaxofonos-klarinétos taggal. És bizony a stílusuk olyan, hogy még ők maguk sem tudják pontosan behatárolni, mit játszanak. Ez talán abból is adódik, hogy ahányan vannak, annyiféle zenét szeretnek, és ezt gyúrják össze egy új hangzássá, Waterfallá. Ráadásul sok más modern zenekarral ellentétben ők nem csupán mondják, ők tényleg új stílust alkottak, amit, bármennyiszer is hallgatom végig a dalaikat, én sem tudok behatárolni. Főképp melodikus rockzene, némi funk, hangszeres pop (szigorúan az igényesebb fajtából), néhol egy kis reggae... Tény, hogy a Waterfall stílusában dominál a melodikus, ún. elszállós rockzene. Haladjunk szépen sorban az If not now, when? című album tizenegy dalán. ĺgy talán kicsit jobban megérthetjük ezt az érdekes zenét...

A nyitó dal az angol nyelvű Ocean,

melyet akár egy világhírű amerikai csapat is büszkén a magáénak mondhatna. Zongorával nyit, ehhez csatlakozik az akusztikus gitár, aztán a ritmusszekció, ezután csúcsosodik ki a zene. Énekelhető, fülbemászó, a refrén még inkább. Ezt a dallamos, könnyű tételt sajnos képtelen vagyok bármihez is hasonlítani, ez száz százalékig Waterfall. A második szám a szintén angol nyelvű szöveghez komponált Summertime. Itt már első hallgatásra is beugrott, hogy ha annakidején, a hetvenes évek legeslegelején nem oszlik fel a The Doors, és persze Jim Morrison ma is élne, akkor manapság pont ilyen zenét csinálnának. A harmadik dal, amelyhez klip is készült, a New Generation, mely a mai médiacirkuszt, az ostoba valóságshow-kat és a hétköznap délutánonkénti, sokszor már megalázó talk show-kat parodizálja, kifigurázza. A videoklip is egy nagy paródia, és egyik különlegessége, hogy nem a zenekar van a középpontban, sőt, ők maguk csak pár másodpercre tűnnek fel benne, hiszen sokkal inkább a történeten van a hangsúly. A zene is nagyon el lett találva. Az egyik nagy kedvencem a CD-ről a negyedik dal, a magyar nyelvű Minden változik. A zenét itt valamivel viharosabbnak, érzelmesebbnek érzem, ez egy fokkal pörgősebb, mint az első három. Leginkább Ákos akusztikus rock-dalaihoz tudnám hasonlítani. Az ötödik, Face down című dal ismét pörgősebb, sorban követi az előzőket. Nem tudom, miért, de a refrénjéről mindig egy Vodafone-reklám jut eszembe. Amolyan populáris rockzene, nagyon tetszik! A hatos On this road melankolikus, lassú szám, mely egy zongora-ének kettőssel kezdődik. Azok közé tartozik, melyeket gyakran énekelek az iskolában két óra közt, de sokszor még óra közben is előjön bennem a dallam.

Nagyon megragadó!

A hetes Skaringő egy ska-reggae keverék, ezen nincs mit gondolkodni. Pörgős, egészséges szöveggel van ellátva, ami szintén nagyon tetszik. Kerek, de elég szokatlan szerelmes történet. Ez a másik, amit sokszor akaratlanul (is) elkezdek dúdolgatni. A nyolcadik az Elfojtott vágy. Ha eddig többet is dicsértem, itt egyszerűen nincs mit mondanom: érzelmes szöveg, tökéletesen hozzáillő dallam, mesteri kidolgozás. Aki szerelmes típus, annak biztosan nagyon bejön. Egyszerűen tökéletes! A kilencedik a Shout, ami kétségkívül a lemez legbulizóabb, legzabolátlanabb dala. Pörgős, funk-rockos, csordarefrénes Waterfall-orgazmus, ezt csak így tudom jellemezni. Az album hallgatásánál itt majdnem minden alkalommal visszapörgetem a CD-t, mert ez általában nem szokott nekem egyszerre elég lenni. A tizedik dal szövegét az együttes szponzora és producere, az olasz Guido Signorini írta, és fiatalon elhunyt húgának állít vele emléket. A szöveg úgy általában mellőzi a költőiességet, de azt hiszem, ezt egy költő sem tudta volna szebben, szívhez szólóan megírni. Rögtön az első hallgatásnál őszintén megindított. Az utolsó szerzemény az album egyetlen szlovák nyelvű dala, a Horalky. Erősen bónusznóta-jellegűnek érzem, mivel ez az egyetlen olyan dal a CD-n, melynek egyáltalán nem elgondolkodtató a szövege. Egyszerű, poénkodós dal, klasszikus rock n’ roll muzsikával.

Amit nem említettem külön számonként, az a hangszerelés. Ezt szándékosan hagytam a végére, mivel mindegyik szerzeményre érvényes, hogy a zenészek nem akartak külön-külön emberkedni, senki nem erőltette a maga hangszerét, mindenki azt tette oda, amit kellett. Tehát a hangszerelés nekem nagyon korrektnek, profinak tűnt. A szövegek mindenhol terjedelmesek, és valóban szólnak is valamiről, nem az a tipikus négy-sor-verze-ötven-rerén-stílusú semmi, amit manapság a rádióktól megszokhattunk.

Teljes egészében nagyon jó munkát végeztek a királyhelmeci srácok, mindenképp dicséretet érdemelnek! A belbecs mellett a külcsínre is nagy gondot fordítottak, a borító nem hagy kívánnivalót maga után. Úgy érzem, a jövő egyik nagy sikerű bandájáról beszélhetek, ha a Waterfallt hozom szóba. Komolyan nem tudom, mire várnak még a magyarországi kiadók, és miért nem verekszenek már az albumért? Mert hogy ennek egyszerűen muszáj ott lennie a boltokban, a tévében, a rádióban, az fix! Az együttes weboldala: www.waterfall.sk.


Bíró Szabolcs
Új Szó, 2006. október 9.

Utolsó frissítés: 2006. október 11. szerda, 13:58

Találatok: 2505

Expired Passport: Kreatika

A lemezre a retro és a hard rock hangzás jellemző, de a srácok nem féltek kitekinteni a világzene felé sem.
Az Expired Passport egy korábbi gimnáziumi zenekar, a Wreck romjaira épült, napra pontosan 1998. június 22-én. Egy évvel később, 1999-ben alakult az a felállás, amely a tavaly, 2005 májusában megjelent hanghordozót is feljátszotta (nem számítva az időközben távozni kényszerülő két vokalista lányt). Tehát ‘99-ben kialakult egy ún. kemény mag, melyet négy zenész alkotott: Wurster Mihály énekelt és néha gitárt ragadott (az akusztikus dalokban), Vajda András a húrokat nyűtte, Lacza Gergely a bőröket meg a rezet püfölte, Strieženec Mátyás pedig a basszusgitárt kínozta (nem is akárhogyan!).

Tehát adott volt négy tehetséges ember, akiknek egy-két demófelvétel és jó pár fellépés után végre lehetőségük nyílt felvenni első hivatalos lemezüket, melynek a Kreatika címet adták. Hogy milyen lett a lemez? A zenére leginkább a retro és modern elemekkel kevert hard rock jellemző, de a srácok nem féltek kicsit kirándulni a jazz, a blues és a világzene felé sem. Amikor meghallottam, hogy az egész felvételt egy amatőr házi stúdióban készítették el, kissé megijedtem. „Akkor vajon milyen lehet a hangzása?” – gondoltam magamban, végül azonban nagyon kellemesen csalódtam.

Minden hangszer gyönyörűen kihallatszik, az ének is úgy szól, ahogy annak szólnia kell, csupán itt-ott nem lehet teljesen érteni egy-egy szót, de hát ez a házi stúdió átka. Nevezzük csak nevén a dolgot: ROCK N’ ROLL! Egy méregdrága óradíjért dolgozó, profi stúdióban nyilván még jobb lett volna a végeredmény, de azt kell mondjam, a Kreatika hangzása cseppet sem lett rossz. Pont ez a karcos, nyers hangzás tudja kihozni a zenekarból azt a varázslatos valamit, ami miatt majd később is, akárhány lemez kiadása után is méltán lehetnek majd büszkék első „kisfiukra”.

A lemezen tíz szerzemény és egy bónuszdal, a Szombati Új Szó Blues hallható. Ez utóbbi nagyon hangulatos, akusztikus blues nóta, melyben két vendég is közreműködik: gitáron Lengyel „Hosszú” István, szájharmonikán pedig Erich „Boboš” Procházka játszik. A szövege amolyan „Hé bébi!”-típusú, klasszikus blues téma köré épül. Egyébként az összes dal nagyon alaposan összerakott munkának tűnik, az egész hanganyagon érezhető, hogy sokat dolgoztak rajta.

A Kreatikának van egy nagyon előnyös és nagyon szerethető oldala, ami sajnos csak elég kevés bandánál figyelhető meg: nincsenek töltelékszámok. Az albumot nyitó Kosovo első hangjától kezdve a bónuszdal utolsó akkordjáig úgy érezhetjük, hogy egy zenei utat járunk be, és sehol sem állunk meg téblábolni. Nagyon sokrétű és módfelett színes a Kreatika zenei palettája. A keményebb és „odacsapósabb” hard rock daloktól kezdve (Ezer közül egy, Az álmodott madár, Lassítsd le a Földet) a finomabb hangvételű szerzeményeken át (Újra távol minden, A vad folyó, Mint az álom) a kissé elvontabb témákig (Nem hívtalak) rengeteg minden megtalálható rajta. Az imént említetteken kívül hallhatunk még egy gyönyörűen megzenésített Radnóti-verset is (Gyökér), és egy ironikus hangvételű, az idétlen divatirányzatokat gúnyoló, rendkívül dallamos szerzeményt is (A kórral jár).

Lacza Gergely dobtémái nagyon ütősek, dalszövegei egytől egyig egészségesek, értelmes tartalommal rendelkeznek, mégsem agyonkomplikáltak. Egy-két hallgatás után már lehet is őket dalolgatni, persze csak ha valaki meg mer próbálkozni Wurster Misi rendkívüli énekdallamaival. A számok mindegyikében megtalálhatjuk Vajda András kidolgozott, zseniális és gyönyörű gitárszólóit (egyébként a dallamok többségéért is ő a felelős), és persze Strieženec Matyi basszusjátékáról sem feledkezhetünk meg. Helyenként eszeveszetten zseniális dolgokat művel a hangszerével. A szédítően jó „végtermékhez” az egyes dalokban feltűnő vendégek (vokál, fuvola) is sokat hozzáadtak, nélkülük a Kreatika nem lett volna ilyen szépen csiszolt fekete gyémánt.

A lemez magánkiadása óta kissé megváltozott a felállás. Előbb Wurster Misi, nem sokkal később pedig Strieženec Matyi is kiszállt az Expired Passportból, de szerencsére nagyszerű zenészek érkeztek a helyükre: Vajda László gitáros-énekes és Szabó László basszusgitáros. Ezt a felállást már csak erősíteni tudta Vanya Barbara énekesnő, aki idén nyáron érkezett a bandába. Fantasztikus, angyali (vagy inkább ördögi?) hangjával sorra kápráztatja el a nézőseregeket.

Tehát az Expired Passport él és virul tovább, és bár nemrég még kevesen gondolták volna, hogy így lesz, de még erősebb, mint valaha. A zenekar honlapja a www.expiredpassport.com oldalon tekinthető meg.


Bíró Szabolcs
Új Szó, 2006. november 15.

Utolsó frissítés: 2006. december 01. péntek, 20:57

Találatok: 2559

Magyarok Szlovákiában. Kultúra (1989–2006)

Értékelés, összegzés, tanulságkeresés + A zeneélethez
Értékelés, összegzés, tanulságkeresés

Noha a Kultúra (1989–2006) című kötet aprólékosabb ismertetésre tarthatna számot, e helyütt csak arra vállalkozhatok, hogy megjegyzéseket, kiegészítéseket tegyek a kötet egy rövid fejezetéhez. Nem szerencsés és nem egzakt dolog a zenét a komoly- és könnyűzene oppozíciójában vizsgálni, mégis dicséretes az a szerkesztői szándék, amely az (úgynevezett, mert meghatározhatatlan) könnyűzenét is bevonta a helyzetjelentés/értékelés tárgykörébe. A könnyűzene állapotát Puha József járja körül alig három könyvoldalon. A szlovákiai magyar könnyűzenéről mint evidenciáról nyilatkozik. További megállapításaival ellentmond önmagának.
Értelmezhetetlen, mit rejtenek a fogalomzavarokat sem nélkülöző szövegrészek: „Szlovákia magyarlakta vidékeit a kilencvenes évek elején szinte elfoglalta a magyarországi zenészszakma...” (123.), „Magyarországon általában elhallgatják..., hogy a Ghymes szlovákiai” (uo.), „felróhatjuk a magyarországi szakmának azt is, hogy arról sem készült kimutatás: a magyar lemezpiac hány százaléka bonyolódik le nálunk... igaz, objektív kimutatás nem készülhetne” (uo.). Hiányolom az adatokra való támaszkodást. Nem készülnek kimutatások, de információ akadna bőven.
Elsősorban illene meghatározni vizsgálódásai tárgyát: mit ért szlovákiai magyar könnyűzene alatt, és milyen szempontok alapján. Alkalmas hivatkozási anyag lehetne az Ifi, a Heti Ifi és az Új Szó több évfolyama, a Szlovák Rádió Magyar Adásának (ma Pátria, ennek szerkesztője a szerző évek óta) interjúi, amelyek tudósítottak a szlovákiai magyar vonatkozású igényesebb könnyűzenei események zöméről. Ilyen lehetne bizonyos fenntartásokkal a Heti Ifi 1993-as évfolyamában folytatásokban közölt Jutott nekünk rocklexikon című sorozat. Léteznek dokumentumok a Rockmiszszió nevű szakmai rendezvény több évfolyamáról: a magyar(országi) könnyűzenei élet olyan személyei bábáskodtak fölöttük, mint Schuszter Lóránt, Balázs Fecó, Berky Tamás, Romhányi András, Lehel László és mások, hanganyaguk a MISZ kiadásában megjelent. Puha emlékezete nem terjed ezen anyagokig, helyzetjelentése nélkülözi a lényeges viszonyítási pontokat. A Rockmiszszión tűnt fel a Sexit zenekar – máig a szlovákiai „zeneipar” minőséget produkáló élvonalába tartozik –, amely Balázs Fecóval a ’90-es évek első felében Gyertyák a téren címmel az „év lemezét” produkálta.
Nem találtam a tanulmányban az országos fesztiválokat nyerő, tévéfellépésekkel büszkélkedhető többlemezes Mephisto zenekart, de az angolul és szlovákul éneklő Money Faktor vagy a már feloszlott igényes Klinika nevét sem. Puha figyelmét elkerülte, hogy a néhai Gravis zenészei (Dusík Gábor, Hegedűs István) a szlovákiai „könnyűzenei szakma” elismert tagjai lettek. Zeneszerzőként, hangszerelőként, színpadi és tévéműsorok szereplőiként, stúdiózenészekként és producerekként alkottak arany- és platinalemezeket. Több magyar zenész játszott/játszik élvonalbeli szlovák zenekarokban állandó vagy vendégelőadóként (pl. Farnbauer Péter, Petrus Gyula). Számos folkzenész munkássága is szlovákiai vonatkozású, említhető a Zsapka Duó (később Trió és a Kor-Zár), a Magyarországon ma már meghatározó Misztrál stb. Valamint sok Európa-szerte ismert dzsessz-zenész neve (pl. Szabados Györgyé). A dzsesszt a kötet mostohán kezeli, sem a könnyű-, sem a komolyzenéhez nem meri senki egyértelműen besorolni...
Mindehhez persze tisztázni kellene, milyen szempontok szerint foglalkozzunk vagy ne foglalkozzunk valamivel egy ilyen kiadványban. Nem irreleváns, hogy a tárgyalt időszakban az Elókoncert rendezőiroda az ország egyik legjelentősebbjévé nőtt, s hogy nem csupán a hazai és a magyarországi zenei élet nagyjainak fellépéseit szervezte Európa országaiban, hanem műfajokra való tekintet nélkül külföldi világsztárokét is. Az alapvető kérdéseket: létezik-e szlovákiai magyar könnyűzene, van-e önálló vagy más intézményrendszere, vizsgálható-e a magyar és a szlovák zenei élettől elválaszthatóan, s milyen szempontok szerint (alkotói pozíciók [komponista, szövegíró, hangszerelő, előadó, szólista stb.], műfajok, minőség, ismertség, megjelent hordozók, rendezvények stb.), milyen történeti és regionális kontextusban tagolható, tipologizálható, értékelhető egyáltalán, Puha József nemhogy nem válaszolta meg, hanem meg sem fogalmazta.
Annak ellenére, hogy az artificiális zene szlovákiai vonatkozásainak sincs könyvtárnyi irodalma, s szintén alapkérdéseket kell felvessen (lásd: 105.), Duka-Zólyomi Emese mégis korrektebb, adatokra támaszkodó, logikusan tagolt tanulmányban tárja fel a – nem a komolyzene, hanem a megragadhatóbbnak tűnő – „zenei élet”, vagyis a lezajló folyamatok és körülményeik mibenlétét, helyzetét, intézményi hátterét, lehetőségeit, s mindezek történetét. Puha írása tehát arra jó, hogy felvetődhessenek azok a fundamentális kérdések, amelyek felvetése nélkül a könnyűzeneként értelmezett konstrukció teljesen kikerülne a figyelem horizontjából.
A kötet mint olyan hiánypótló, meghatározó vállalkozás. Bemutatja, az utóbbi bő másfél évtizedben és ma milyen módon és mennyire differenciált a magyarok kultúrája Szlovákiában, s hogy milyen kölcsönös vagy egyoldalú viszonyban áll a szlovák, a magyarországi vagy éppen európai kultúrával, hűen tükrözi, milyen metódusokkal, milyen mélységig képes az önértékelésre, a helyzetfelmérésre, jövője megfogalmazására.

Ardamica Zorán


A zeneélethez

Csak röviden szólnék hozzá a megjegyzésekhez. Hosszasan is ecsetelhetném ugyan, de feleslegesnek tartom: dűlőre bizonyára nem jutnánk. A kiadvány szerkesztői úgy döntöttek, hogy a könnyűzene csak kis teret kap a sok – s talán fontosabb – téma között. Az én emlékezetem valójában kiterjed a „bizonyos múltbéli anyagokig”, munkám során eddig is sokat foglalkoztam a szlovákiai magyar zenemúlt kiaknázásával, csak épp fontosabbnak tartottam, hogy a jelent dolgozzam fel, és előrejelzést adjak a még rosszabbnak ígérkező jövőről.
A zeneéletet kétféleképpen lehet vizsgálni: a minőség és a siker alapján. Az Ardamica Zorán által említett zenekarok és még további számtalan szlovákiai magyar együttes kiváló repertoárral rendelkezik ugyan, ha azonban sikereik alapján vizsgáljuk akár össz-szlovákiai, akár összmagyarországi megközelítésben, akkor mindössze pici porszemek, örülhetünk, hogyha a lexikonok egy-egy mondatban említést tesznek róluk. A sikertelenség oka, hogy képtelenek eljutni a célközönségig, nálunk nincsenek fórumok, vagy csak minimális van, ahol megmutathatnák magukat.
A Sexit szóban forgó, Balázs Fecóval készült nagylemeze kitűnő munka (egyébként 1992-ben jelent meg), de számottevő eladási példányszámot Magyarországon sem ért el, és hiába vártuk, sajnos nem indította el a zenekar magyarországi karrierjét. Lehet, ez csak hiú ábránd volt részünkről. Fecó legenda odaát, de a régi slágerei kapcsán az, és új lemezei (és zenekara, a Korál lemezei) már a kilencvenes évek elején sem voltak eladhatók, tehát nem volt ez akkora ugródeszka a Sexit részére, mint amekkorának látszik. A szlovákiai magyar könnyűzene valóban a halálán van, leginkább azért, mert a magyarországi könnyűzene ránk erőszakolja magát (az emberek többsége a magyarországi előadókat hallgatja, hiszen őket zúdítják rájuk minden mennyiségben), és ezt sokkal fontosabbnak tartottam kidolgozni, mint leragadni a csak árnyalattal szebb múltnál.
A lemezeladási kimutatások azért nem lehetnek objektívek, mert nálunk a szakma szerint a hanghordozók körülbelül kétharmada (szerintem még ennél is több) illegális, másolt kiadvány, így hovatovább egyre lehetetlenebb átfogó képet vázolni a zeneéletünkről, közben tényleg nem készült sosem semmilyen, még kevésbé átfogó kimutatás sem arról, hogy milyenek a szlovákiai magyarság lemezfogyasztási szokásai, és a magyarországi felhozatal hány százalékát adják el nálunk. Ez utóbbiról azért sem készülhet objektív felmérés, mert sokan Magyarországon veszik meg kedvenceik albumait.

Puha József


Új Szó, 2007. március 10.

Utolsó frissítés: 2007. március 12. hétfő, 17:47

Találatok: 2287