Zene.sk

Switch to desktop Register Login

Címlap

A zene mint életforma (beszélgetés Deseő Csaba jazz-zenésszel)

Pozsonyban a közelmúltban egy érdekes kezdeményezésnek voltunk tanúi, magyarországi és szlovákiai jazz-zenészek adtak hangversenyt a nemzeti színház előtti téren kellemes időben és kellemes körülmények között, nem kis számú érdeklődő előtt. A tervek szerint ennek folytatása is lesz Budapesten. A koncert egyik magyarországi zenészvendége Deseő Csaba volt, akinek a nevét itt, Szlovákiában is elég jól ismerik a jazzkedvelők, de talán azok is, akik nem rajonganak annyira ezért a zenéért, hiszen Deseő Csabát többször is láthatták a televízió képernyőjén.
Pozsonyban a közelmúltban egy érdekes kezdeményezésnek voltunk tanúi, magyarországi és szlovákiai jazz-zenészek adtak hangversenyt a nemzeti színház előtti téren kellemes időben és kellemes körülmények között, nem kis számú érdeklődő előtt. A tervek szerint ennek folytatása is lesz Budapesten. A koncert egyik magyarországi zenészvendége Deseő Csaba volt, akinek a nevét itt, Szlovákiában is elég jól ismerik a jazzkedvelők, de talán azok is, akik nem rajonganak annyira ezért a zenéért, hiszen Deseő Csabát többször is láthatták a televízió képernyőjén.
A beszélgetés a fellépés alkalmával készült vele.

– Ön egy olyan hangszeren játszik, a hegedűn, amely mintha az utóbbi időben kikopott volna a jazz-zenéből, pedig sajátos ízt, sajátos hangulatot kölcsönöz annak a darabnak, amelybe szervesen beleillesztik ezt a hangszert is. Ön mikor gondolt először arra, hogy a hegedűvel a jazzpódiumokon is bemutatja tehetségét, tudását?
– Azért ragaszkodom ehhez a hangszerhez, mert ezen kezdtem gyermekkoromban játszani tanulni és egész életemben ezen játszottam: hegedűn és brácsán. Én kettős életet éltem és élek, mert egyrészt szimfonikus zenekarban játszottam egy egész évtizeden át, nevezetesen a Magyar Állami Hangversenyzenekarban, ahol brácsáztam, de jazz-vonalon mindig inkább a hegedűt részesítettem előnyben, mert a kettő közül mégis inkább a hegedű a szólóhangszer. A hatvanas években, amikor jazz-vonalon elkezdtem tevékenykedni, először brácsával is, hegedűvel is próbálkoztam, aztán rájöttem, hogy a hegedű hálásabb és hatásosabb, úgyhogy azóta ezen játszom. A jazz iránti érdeklődésem, fogékonyságom a korai gyermekkorba nyúlik vissza. Tizenkét éves gyerek lehettem, amikor először érintett meg nagyon mélyen a jazz. Azelőtt fogalmam sem volt róla, mi az. Mint kisgyerek én is tekergettem a rádió keresőgombját, különböző zenék után kutatva. Nagyon szeretek minden zenét, fogékony voltam én a népzenére, az operettre, a korabeli slágerekre, természetesen a könnyebb komolyzenei darabokat is szívesen hallgattam. Részben zenész családban nőttem föl, édesanyám hegedűtanár volt. Szóval teltek az évek és egyszer csak a rádió keresőgombját tekergetve fölfedeztem, hogy valami egészen izgalmas zene szól, amit én addig nem ismertem. Mi ez? – kérdeztem magamban. Különleges ritmusok, különleges feszültség, izgalom. Rájöttem, hogy ez a jazz és aztán már tudatosan és rendszeresen kerestem ezt a zenét, elkezdtem lemezeket gyűjteni, ami akkoriban persze nehéz volt, hisz egészen más időket éltünk, mint ma. Szép lassan egy kis lemezgyűjteményem lett. Először magam kezdtem jazzt játszani mindenféle segítség nélkül, tanárom nem volt, hisz abban az időben jazzt nem tanítottak sehol, tehát fül után tanultam meg mindent, amit csak lehetett. Közben természetesen folytattam a klasszikus zenei tanulmányaimat, építgettem a karrieremet. Tudom, ritkaság, hogy valaki a kettőt egyszerre művelje, de én mindig nagyon szerettem, élveztem ezt a dolgot és általa nekem mindig színes életem volt.

– Ez a kettősség még mindig jellemző önre? Még mindig játszik úgymond klasszikus, hagyományos, szimfonikus zenekarban is?
– Így van, bár a szimfonikus zenekarból öt évvel ezelőtt visszavonultam, de ez nem jelenti azt, hogy ezt a műfajt nem művelem tovább. Ahogy jazzkoncerteket adok rendszeresen ezzel az együttessel, amellyel most itt, Pozsonyban is felléptem, időnként ugyanúgy meghívnak különböző szimfonikus zenekarokhoz, úgymond kisegíteni. Nem játszom minden nap, de boldoggá tesz ez a muzsikálás is. Most, ahogy visszamegyünk, a jövő héten lesz két jazzkoncertem, azonkívül stúdió felvételekre vagyok hivatalos a budapesti rádióhoz, ahol viszont szimfonikus zenekarokkal filmzenéket fogunk játszani.

– Milyen filmzene ez? A régebbi időkből való, vagy a mostani filmek zenéje ez?
– A mai idők filmzenéje. Ez egy nagyon érdekes dolog. Az utóbbi tizenöt évben a budapesti stúdiókba odaszoktak a legkülönbözőbb amerikai, angol, német és francia filmes cégek, megszerették a helyeket és a körülményeket és rendszeresen járnak Budapestre filmzene-felvételeket készíteni. Odajön a zeneszerző, a karmester, még egy-két ember, a „személyzet”. A zenészek viszont magyarok. Nem akarok dicsekedni, de a magyar zenészek elég jó színvonalúak, akár csak itt, Szlovákiában az itteniek, és ebből kifolyólag a filmek alá amerikai minőségű felvételeket visznek haza magukkal ezek az úriemberek. Van ennek persze anyagi vetülete is, hiszen ők ezt itt sokkal olcsóbban realizálják, mint ha Amerikában készítenék a fölvételeket.

– Egy laikus úgy gondolná, a zene igazából inkább csak azért kell egy filmhez, hogy érzelmeket, hangulatot fejezzen ki, aláfesse a képen látható jeleneteket, kitöltse azt a helyzetet, amikor éppen a szereplők nem beszélnek egymással. Ennek ellenére a filmzene önálló műfajként és önálló produkcióként is megállja a helyét. Ön zenészként hogyan látja ezt a kérdést?
– Aktuális téma, amiről beszélünk, hiszen pár hónappal ezelőtt volt Budapesten az új, csodálatos Művészetek Palotájában egy olyan szimfonikus hangverseny, amelyen kizárólag filmzenéket játszottunk egész este. Az utóbbi ötven évben készült nagy, világhírű darabokról van szó, amelyeket én most nem akarok felsorolni, mert kapásból nem is igen tudnám, de érdekelte a közönséget és nagyon nagy lelkesedéssel fogadták a hangversenyt.

– Itt, Pozsonyban egy együttessel lépett fel, ezek szerint ön mindig talál egy alkalmi zenekart, formációt, amelyhez hozzácsapódik, jobban mondva kiválaszt zenészeket, akikkel együtt muzsikál. Vagy van saját együttese?
– A jazz-zenész egész élete során gyakran váltogatja a partnereit. Ez teljesen természetes, ez így van az egész világon. Tehát az, hogy egy együttes változatlan formában évtizedeken át létezzen, ilyen a jazz területén egyszerűen nincs. Én az utóbbi években, egészen pontosan az utóbbi öt évben játszom ezekkel a fiúkkal, fiatalemberekkel, akik rendkívül tehetséges muzsikusok és én nagyon szeretem őket. Ők a Gyárfás trió, együtt vannak, nagyon sokat játszanak és időnként, amikor erre lehetőség adódik, hogy nagyobb formációban föllépjünk, kvartett lesz belőlünk, s akkor úgy nevezzük a zenekart, hogy Deseő Csaba kvartett és a Gyárfás trió.

– Ön már több évtizede párhuzamosan játszik jazzt és klasszikus zenét is. A jazznek milyen most a fogadtatása akár Magyarországon, akár itt, a térségben, Közép-Európában? Fel lehet ezt valamiképpen mérni, van erről áttekintése?
– Én most mosolyogva fogadom ezt a kérdést, de a szívem mélyén kicsit szomorú vagyok az utóbbi években. Mert van ugye ez a pop-irányzat, amely az egész világon egészségtelenül eluralkodott, a rádiók tömegei éjjel-nappal ezt a zenét játsszák, és ez bizony nincs jó hatással a zene általános színvonalára, különösen az ifjúság igényes zene iránti érdeklődésének a felkeltésére. Ezzel bizony nehéz megküzdeni és a magam bőrén érzem egyébként, hogy az utóbbi években kevesebb a jazzkoncert. Nem minden zenész tapasztalja ezt, hiszen a legnagyobb világsztárok nyilván nem panaszkodnak, de úgy általában a jazz-zenésznek mifelénk az említett okok miatt kicsit kevesebb lehetősége van. Meg aztán van ugye úgymond üzleti vetülete is a dolognak. A mai világban szinte minden koncerthez szponzor kell. No most mit szponzorál egy üzleti cég, egy vállalat? Elsősorban olyan rendezvényeket, ahol nagyon sokan vannak, tehát tízezres sportcsarnok-béli sportrendezvényeket, pop-koncerteket természetesen, vagy különböző gálaprogramokat. A jazzre bizony lényegesen kevesebben figyelnek oda. Ez nekem egy kicsit fáj és remélem, hogy azért ez nem lesz mindig így, hiszen ha ezt most egy kicsit hullámvölgynek tekintjük, akkor minden hullámvölgyet követ ugye egy felemelkedés és én azt mondom, a jazz olyan erős műfaj, hogy soha nem fog kihalni és csak fölfelé vezető szakasz következhet azután, hogy most véletlenül kicsit lefelé tartunk.

– Legutóbb éppen tizenöt évvel ezelőtt, tehát valamikor a rendszerváltás idején lépett itt fel. A mai koncert után gyakrabban fogjuk látni Pozsonyban?
– Boldog lennék, ha így lenne. Minden ilyen kezdeményezésnek, mint ez a koncertsorozat itt, Pozsonyban, örülünk, s nagyon remélem, hogy ha már itt egyszer megfordultam, akkor nem feledkeznek meg rólam és jövőre vagy azután ismét meghívnak. Én boldogan jövök. Hadd mondjam el, mindig büszke voltam arra, hogy soha nem csak az amerikai jazzre tekintettem, meg soha nem csak a távoli országok érdekeltek. Például ezzel az együttessel, amellyel most itt játszottunk, a Magyarországot körülvevő szomszédos országokban szinte kivétel nélkül megfordultunk. Voltunk Romániában, Horvátországban, Szerbiában, Ausztriában, Szlovákiában, és hát nem sorolom tovább, mert jártunk azért messzebb is természetesen, Németországban, Dániában. De én örömmel fogadom a fellépéseket itt és a környéken, hiszen végül is szomszédok, barátok vagyunk, tehát boldogan jövök.


Lacza Tihamér

Forrás: Szabad Újság