Zene.sk

Switch to desktop Register Login

Címlap

Deja Vu klub Varga Miklóssal, Pozsony, Hlava XXII., 2005. november 9.

Volt egy emlékezetes esténk...
Megérkezésemkor még csak alig lézengtek páran a teremben, de amikor a házigazda Deja Vu elkezdte műsorát, már egyre többen érkeztek. A standard jazz darabokat nyomató négyesfogat túlélte az énekes, Vajdi (Vajda András) távozását. A szaxofonos Kotiers András, aki pár hónapja tért vissza a zenekarba, már Vajdi távozása előtt is énekelt egy-két dalban (hozzáteszem: nem is rosszul), de most a komplett repertoárt fel kellett vállania. Mivel Andrásnak Vajditól mélyebb hangfekvése van, így értelemszerűen bekerültek a repertoárba újabb átvett felvételek is, és ami nem fekszik Andrásnak, azt nem is erőltetik, illetve átírták. Mondjuk most több lett az instrumentális darab (ami nem meglepő), de egyelőre nem tudni, hogy ez csak az énekes távozása miatti átmeneti állapot, vagy pedig tudatos koncepció eredménye. Mindenesetre várjuk ki a végét. András viszont a kezdeti lámpaláz után már egyre magabiztosabban énekel, és bízzunk benne, hogy ez csak javulni fog. Kellemes, rekedtes basszus-bariton orgánuma van, ami ugyan nem átütő erejű, ám mindenképpen egyedi. A többiek (Strieženec Sándor - dob, zenekarvezető; Kanik tibor - gitár és Konrád Dodi - fretless basszusgitár) is hozták a formájukat, és amikor már egy kis alkohol is társult a produkcióhoz, akkor méginkább elengedték magukat. :) Mellesleg két \"kört\" játszottak az esti sztárvendég előtt, egyet pedig utána.
Az esti vendég pedig nem akárki volt, hanem Szent István királyunk hangja, Varga Miklós. :) Egy szál fehér pólóban, farmerben állt ki a színpadra, ami arra engedtetett következtetni, hogy ez a szólóest nem a külsőségekről, hanem a zenéről szól majd. Nos, így is lett. Igaz, az első két nóta (ami Varga új albumán szerepel) nem győzött meg igazán, sőt, szerintem rettentő pocsék és semmitmondó volt... Sajnos nem ismerem a lemezt, de ha az egész ilyen, akkor ezért tényleg kár... A buli amúgy \"félplébek\" volt, tehát CD-ről szólt az alap, és erre énekelt rá Varga Miklós, ugyanis sok tényező (pl. idő, pénz, hangerő, kis színpad) sajnos nem engedi meg azt, hogy egy teljes formáció léphessen színpadra, és hát ez egy klub, nem pedig koncertterem. Szerencsére aztán már csak jobb nótákat énekelt Miklós barátunk, és nem is akármilyen szinten! A magasak csak úgy repkedtek! És pontos, precíz, hamisságoktól teljesen mentes, CD-minőségű előadást hallhattunk. Igaz, az elején még kissé halk és száraz volt az ének, de a technikusok aztán szerencsére megtalálták az optimális hangzást. Felcsendült többek között A hajnal a Honfoglalás betétalbumáról, elhangzott nóta A megfeszített c. rockoperából, és ha már itt tartunk,
természetesen az István a király-ból is felcsendült két egyveleg. Meg hát, ami \"kötelező\": az Európa. A kis beszélgetésből az is kiderült, hogy amikor Miklósék tudomást szereztek arról, hogy egyesek Szlovákia eurohimnuszaként szerették volna feldolgozni a dalt, kicsit meglepődtek, mert nekik erről nem szólt senki, és lényegében a médián keresztül értesültek a dologról. Varga elmondása szerint ez se lett volna baj, és megadták volna az engedélyt, ha a szöveg a szlovákra való lefordításkor nem szenvedett volna csorbát. Az eredetileg ugyanis nem az EU éltetésére íródott, hanem a dal Európa mint földrész \"egységesítése\", továbbá a közös múlt és jövő megkérdőjelezhetetlensége mellett szállt síkra, mert ugye, amikor íródott a szám, még javában állt a vasfüggöny... Aztán szó esett politikáról is, igaz, csak általánosságban, de talán ezt sem kéne, illetve nem ilyen mennyiségben és mértékben, vagy legalábbis nem ezen a helyen, bár ez csak az én szubjektív véleményem. Érdekes, hogy szépen megtelt a Hlava XXII., ám akkora tumultus mégsem volt, mint legutóbb Homonyik Sándor estjén, pedig Varga Miklós neve azért valamivel jobban cseng. A közönségre viszont nem lehetett panasz, sőt, kétszer is visszatapsolta a közkedvelt művészt, aki két olyan szerzeménnyel is előrukkolt, ami ugyan nem kötődik szorosan a nevéhez, ám a szívéhez nőtt. Az egyik a Honfoglalás közismert dala, a Kell még egy szó, a másik pedig a Nemzeti dal. Némi hiányérzetem azonban maradt, mert P.Box dalt nem hallhattunk (bár a nagy P.Box nóták inkább Vikidál nevéhez kötődnek), de így is maradt egy emlékezetes esténk.

Utolsó frissítés: 2005. november 12. szombat, 15:13

Találatok: 1944

Ócsófeszt

Az az igazság, hogy cikket kéne írnom az Ócsófesztről...

Az az igazság, hogy cikket kéne írnom az Ócsófesztről, mer\' \"a\'\" Ákos megkért rá, de izé, nincs hozzá túl nagy affinitásom. Nem mintha a potenciális dolgozat tárgya nem lenne érdemes részemről intellektuális energiám egy részének beléfektetésére, érzelmi bevonódásomra, illetve a Ti részetekről lelki, szellemi és fizikai állapototokhoz mérendő adekvát érdeklődésre, hanem mer\' karácsony, egy Kristof Kieslowski Bergmannról szóló tanulmányának és Mózes Endre barátom az alkalmazott teológia tárgyában elővezetett néhány meglátásának okán némiképp egzaltált vagyok, plusz van még néhány okom, melyről nem kívánok értekezni.
Az Ócsófeszt fesztivált 2004 nyárelőjén szervezte meg először két unatkozó fiatal, akik úgy gondolták, eljött ideje a mindent fikázók táborából átlépni a valamit létrehozó s ezért fikázott emberek táborába, ami sok egyéb metafizikai állandó jelenléte mellett még a gyakori röhögés és az adekvát kasza mozzanatai megvalósulásának reményével is kecsegtetett, s ami - feltéve de nem megengedve - hőseink elhatározásában mérvadó szerepet játszott.

Az 2004-es, első évad headlinerjeként a Deák Bill Blues Band aposztrofáltatott, 2005-ben a Bikini...
Tisztában vagyok e mozzanatok megmosolyogható aspektusával (én is megmosolyogtam), a bávatag mosoly a fesztivál szervezettsége, tudatosan strukturált mivolta tudomásulvételekor olvadt le arcomról, illetve akkor, amikor szembesültem a ténnyel, hogy mindez kb. 20 tizen-huszonéves fiatal (két hősünk haveri köre) konceptív erőkifejtésének eredménye, amit saját kamasz/adoleszcens korom értelmesnek nevezhető tudatos cselekménysorozataira visszaemlékezvén nem tudtam kellőképpen értékelni.
Az Ócsófeszt tehát azon embertársaim számára is érdekes objecté (sic!) válhat, akik - hozzám hasonlóan - kellő óvatossággal kezelik a magyar rock hőskora(?) túlélői contempoáris artefaktumainak befogadását, ellenben szeretnék befogadóként, vagy fellépőként megtapasztalni a \"profi cucc\" áldásos hatását és/vagy szeretnének a honi rockfesztiválokra nem mindig jellemző - bíztatóan antropomorf (nyírt pázsit, fluens szemétszedés, intelligens szerviz, alapvető higiénia) - környezetben, egy vagy két napot tölteni némi poszthatvanas/hetvenes évek feelingben.



írta: Janne Lappalainen

Utolsó frissítés: 2005. december 20. kedd, 19:08

Találatok: 2087

Vastaps a zene kiválasztottjainak

Kassa. Egyik ismerősöm mesélte: a még közelinek mondható ünnepek hajszájában az utolsó napon kapott észbe, hogy ő bizony elfelejtett jegyet venni a Csermely Kórus újévi koncertjére. De nem kell aggódni, biztos kap még előadás előtt a pénztárban. Kapott. A legelső sorba. Mert az összes többi jegy elkelt.
Klein Ottó, Eperjesi Erika és a Csengettyű vendégszerepelt a Csermely Kórus VIII. újévi hangversenyén

\"BodnárEgy kórusnak ennél nagyobb elismerés nem kell. Ha a koncert napja előtti héten már probléma jegyet szerezni a Művészetek Házába, ha az előadásra egyre többen és egyre távolabbi vidékekről jönnek a zenei élményre vágyók, azt bizonyítja, hogy a Csermely Polgári Társulás kezdeményezése, mellyel létrehozta az újévi hangversenyt hét évvel ezelőtt, nemcsak jó ötlet volt, hanem maradandó érték is.

Az idei év első szombatján, január hetedikén valóban telt ház fogadta a fellépőket. Az évről évre emelkedő terembér ellenére a jegyek ára emberi maradt, a legdrágább helyek is csupán kétszáz koronájába kerültek a nézőnek. De vonzotta a tömeget a két jól ismert magyar kórus, a Csermely vegyeskar és a Csengettyű gyermekkar, a nagynevű tenorista, Klein Ottó és az operett üdvöskéje, Eperjesi Erika is.

A műsor első részében a két kórus mutathatta meg, mit tud. A közönség nem csalódott. A Csermely két bevezető száma, egy orgonával kísért örvendező zsoltár és egy a capella Mária-himnusz után Csáky Pál lépett színre. Róla mindenki tudja, milyen tisztséget tölt be a kormányban és az MKP-ban, de kevesen tudják, hogy emellett a Csermely Kórus tiszteletbeli tagja is. Havasi József karmesterrel még Ifjú Szivek-beli múltja köti össze, de annak ellenére, hogy kottákat is kapott, ideje nem engedi az aktív kórustagságot. A miniszterelnök-helyettes beszéde nem kifejezetten a politikára épült, néhány anekdotával és viccel fűszerezve a tavalyi évet jónak minősítette, az ideire pedig alkotó hitet kívánt.

Ezután a Csengettyű csemetéi vonultak a színpadra. A nézők számára kissé furcsának tűnt, hogy az első énekszámot vezénylő Kekeňák Szilvia miért néz hátra, mielőtt a keze lendítésével megadná a kezdésre a jelet. Talán azt kémleli, mennyien hallgatják a kórusát – hihette a közönség, de tévedett. A Rorando coeli című Vodňanský-műben ugyanis egyszerre két énekkart hallhattunk, a teljes gyermekkart a színpadon és a négytagú kiskórust a nézőtéren, mely a dallamokat visszhangként ismételte. Teljes volt az összhang, a szólisták biztos énektudása és a kórus harmóniája nagy élmény volt. Hogy mi mindent tud a Csengettyű, változatosan összeállított műsorával mutatta meg. Tudnak például tiszta szívvel, áhítattal fohászkodni, ahogy Kodály Ave Mariájában észrevehettük. Tudnak fergetegesen, remek ritmusérzékkel tapsolni, ahogy Orff Tapsrondójában bebizonyították. Nem okoz nekik gondot az sem, hogy dal közben táncra perdüljenek, ezt a tudományukat a műsoron kívüli ráadásszám tárta fel a közönség előtt. Ugyanis a nagyérdemű is tudott egyet-mást, ha nem is Orff ütemeire, de vastapssal jutalmazta a Csengettyűt és két karnagyát, Ferencei Andreát és Kekeňák Szilviát.

A Csermely Kórus újra színpadra lépve soknyelvűségét mutatta be a nézőknek, énekelt héberül, franciául és latinul. A nézők nemcsak a nyelvtudást méltányolták, hanem a héber zsoltárok zenei összhangját és az Alleluia friss temperamentumát is. Havasi József karmester az árnyalt dinamika mestereként vezényelte végig a repertoárt. Szabó Balázs ifjú orgonista Bach-interpretációjával pedig maga a szerző is elégedett lett volna.

A műsor második részében mintha összement volna a színpad, ugyanis színre lépett az alkalmilag verbuválódott Kassai Szimfonikus Zenekar is, hogy a két szólistát kísérje. Klein Ottó előbb egy technikailag rendkívül igényes Donizetti-áriával örvendeztette meg a hallgatókat, később pedig fülbemászó operettrészletekkel szerettette meg magát. Eperjesi Erika szintén főleg operettekből válogatott, ám Händel Messiásának egy lassú részletét is remek színvonalon énekelte el, melyre a Csermely egy gyorsabb kórusrészlettel válaszolt. A pálmát, azaz a nagyérdemű legnagyobb tapsát azonban a Bánk bán nagyáriája, az összkari műként énekelt White Christmas és a zárószám, a Radetzky mars váltotta ki. Karol Kevický karmester táncos mozdulataira a közönség is „tapsra fakadt”, és az atmoszféra a bécsi újévi koncertek zárószámának hangulatához vált hasonlóvá.

A kórus kedves meghívását a 2007-es újévi koncertre feltehetőleg sokan komolyan veszik a nagyérdemű soraiból, és jövőre esetleg egynél több autóbusz indul Szepsiből a hangversenyre, a hazaiak pedig a „vidékkel” versenyezve újra tetemes mennyiséget foglalnak majd el a széksorokból.

Kozsár Zsuzsanna
Új Szó, 2006. január 9.

Utolsó frissítés: 2006. január 10. kedd, 18:11

Találatok: 1940

MiNapunk "at school"

Azt mertem gondolni, hogy nem csak koncertről kell beszámolni, hanem egy fellépésről is, mert én nem nevezném koncertnek... :)
Ez az úgymond fellépés a MiNapunk zenekaré volt, akiket arra merészeltek \"kötelezni\", hogy lépjenek fel a felsőszeli kultúrházban, mint egyedüli zenekar. Azt gondolom, ez beszámolásra érdemes. A koncertnek este ötkor kellet volna kezdődnie, de mi kettőkor már ott lebzseltünk a kultúrházban. A cuccokat a dobosunk (French) apja hozta el (köszönjük). Máris volt egy kis gond: Balázs előállt az ötlettel, hogy vigyük el a Beck kombónkat, amin mellesleg a próbán énekel. Az ötlet részemről elvetendő volt, mondván minek. De végül mégiscsak jól jött a kombó, amikor kiderült, hogy nincs min játszanom. Namármost ez a kombó még a szociban készült, tehát recsegett-ropogott a Jolanámmal együtt. A kultúrházban öt előtt 20 perccel nem volt SENKI rajtunk kívül. Megijedtem, hogy mi ez... De ötre összegyűlt elég szép számú ember, beleszámítva a svédeket, románokat és spanyolokat, akik cserediákként voltak itt. Koncertünket egy olyan számmal kezdtük, amit az Előtag gitárosával, Gilával írtam egy ebédszünet alkalmával, és egy másik barátom, Brahner adta neki azt a címet, hogy Markas. A koncert többi része többé kevésbé hiba nélkül zajlott, kivételek persze adódtak (pl. egy átvett Kabát számból (BUM BUM Tequila) kifelejtettem a szólót, de a koncert után szemet hunytam e felett, mert iskolai rendezvényhez nem sűrűn valóan, az Ébresztőre kisebb-nagyobb pogó \"tört ki\"). A koncert után jöttek a román csajok autogrammért (???) különböző helyekre, és a másik gitárost, semtexet provokálták, akinek tetszett az ilyen provokáció. Én ebből azt vontam le tanulságul, hogy akárhol érdemes fellépni...

Utolsó frissítés: 2006. április 28. péntek, 02:27

Találatok: 2217